-Ébredj K-27 tesztalany! 

Elíz lassan kinyitotta a szemét. Az ágya mellett Aura állt, aki, mint minden reggel, most is mély és szinte mindig nyugodt, meggyőző hangján ébresztette őt. Aura beszédmódja olykor roppantul idegesítette Elízt, mert bár történhetett bármi, ő sosem lépett ki a kulturált és intelligens, professzionális szerepből, így minden szava átgondolt és céltudatos volt. A lány még sosem hallotta őt káromkodni, kiabálni vagy kétségbe esni. Szinte semmiféle érzelem nem látszott az arcán. Ha valaki nem ismerné, ránézésre meg sem tudná állapítani, hogy bizony nem egy hús-vér emberről van szó, hanem egy Androidról. Elíz kelletlenül ült fel az ágyon és megvető pillantással nézett Aura-ra. 

-Végre felébredtél K-27 tesztalany. Ez remek, kezdődhet a mai tesztprogram. 

-ELÍZ! ELÍZ a nevem te istenverte gép! 

Förmedt rá a lány az Androidra, miközben gyilkos pillantást vetett rá. 

-A neved, vagy inkább a kódod K-27. Az emberi mivoltod megszűnt létezni, ahogy bekerültél ide a kutatóintézetbe. Te itt csak egy tesztalany vagy. 

Aura hangja, hideg és kimért volt, de egy pillanatnyi tétovázás suhant át a mindig professzionális ábrázaton, ahogy közelebb lépett az ágyhoz és a csuklójánál fogva felhúzta a lányt, aki heves ellenkezése ellenére is tehetetlen volt az Androiddal szemben. Aura magasabb volt Elíznél majd fél fejjel, és erősebb is, atletikus alkatának köszönhetően.  Hiszen fém vázára egy szépen kidolgozott, de nem túl izmos férfitestet húztak. Amikor Aura megfordult, hogy felhúzza őt az ágyról, a mozgása olyan könnyed volt, mintha lebegne. “Mintha táncolna”, gondolta Elíz irigykedve. “A robotok még kecsesebbek is nálunk?!"  Persze, neki könnyű, gondolta keserűen, ő egy tökéletesre tervezett gép. Én meg itt vagyok, fogolyként, elveszve ebben a pokolban. 

Az Android valóban teljesen emberi külsőt kapott egykori megalkotójától, hiszen egy igazán jóképű teremtményt hozott össze, amolyan minden lány álma típust. Éjfekete haja, mandula szemei, melyek olyan nagyon sötétek voltak, hogy képtelenség volt megkülönböztetni vajon milyen színű, fekete vagy mélybarna.  

Ez a rejtélyesség és mélység Aura szemeiben titokzatosságot és komplexitást sugallt Eliz számára, ami ellentétben áll a külsőleg tökéletes, de érzelemmentes Android képével, amit az emberek elvárnának. Mindez gondolkodó és mély jellemet tükrözött. 

  Bár Aura külsőre tökéletesen emberinek tűnt, belső világa különleges és egyedi volt. Amit Elíz eddig megfigyelt vele kapcsolatban az az, hogy érdeklődése széleskörű, szeret tanulni, felfedezni az emberi érzelmek és kapcsolatok mélységét. Ugyanakkor Elíz szerette volna munkájának tulajdonítani ezt a különös érdeklődést, de néha elbizonytalanodott. Túl mélyen néz a szemembe, gondolta borzongva, túl sokat kérdez, túl sokat figyel. 

 A lány sokban hasonlított az Android-hoz, vagy talán pont fordítva, hisz itt Aura volt a mesterségesen létrehozott életforma. Sokszor gondolt arra magányos óráiban, amikor egy fárasztó kísérleti nap után nem jött álom a szemére, hogy ha nem ilyen körülmények között találkoznak, akkor talán még barátok is lehettek volna, elvégre az érdeklődési körük nagyon hasonló volt. Ezeken a gondolatokon a lány sokszor elmosolyodott, de legtöbb esetben elfintorodott mert olyan abszurdnak tünt ez a gondolat.  Aura-val ellentétben viszont Elíz szerette néha elengedni magát és olykor lazán, már már gyerekesen viselkedni. Elvégre valamikor a kezdetekben az Androidokat az emberek megsegítésére hozták létre, hogy társuk és partnerük, segítőjük legyenek az embereknek.  

Az Androidok Érájában a tudomány már valóban olyan szinten fejlett volt, hogy tényleg nehéz volt megállapítani, hogy ki ember és ki az Android. Aura és társai már szinte minden olyan tulajdonságokkal rendelkeztek, mint az emberek, bár ezek nagy része beprogramozott, előre megírt parancsok voltak, attól függően, hogy milyen szerepkörre szánták az Androidot. Nem mindegyikük rendelkezett ugyanazon tulajdonságokkal, hiszen egy segítőnek nem kellett társként funkcionálnia, vagy egy, csak munkára tervezett egyednek nem kellett tudnia ellátni egy beteget és ehhez hasonló különbségek voltak fellelhetőek közöttük. 

-Engedj el! Elegem van ebből! Nem akarom ezt tovább csinálni. Inkább ölj meg, itt és most.  

Elíz kitépte kezét Aura erős szorításából és a földre rogyott. Vékony teste görnyedve hevert a kicsi cellájának hófehér és jéghideg padlóján. Hiába volt meg mindene, a szabadságát kivéve, ezt a helységet, a rideg falakkal, jégkéken világító led-fényekkel, modern, de minimalista berendezéseivel mégis a börtönének érezte. Jogosan, hiszen ki volt szolgáltatva az Androidok minden szeszélyének. Ahogy a földön ült és gesztenyebarna haja az arcába lógott, nagyon elesett és gyámoltalan, megtört külsőt kölcsönzött neki.

Most komolyan? Erre a kérdésre hogyan lehet egyszerűen válaszolni? Sehogy. 

Nem olyan rég egy kedves barátom, akivel hosszú-hosszú idő óta nem beszéltem -ennek okát ne firtassuk, hiszen az élet produkál olyan helyzeteket, amikor messze sodor embereket egymástól egy időre, hogy ráébredjenek, mennyit is jelen számukra a kapcsolatuk, barátságuk. 

Nos, ez a kedves barátom tette fel nekem az adott kérdést. Akkor hirtelen csak kettő szó jutott eszembe, amelyek messze nem tükrözik a valóságot. Sőt, mondhatni olyan elcsépelt. Csodálatos és nehéz.

De teltek a napok és ez a kérdés nap mint nap ott motoszkált a fejembe és nem hagyott nyugodni. A pontos választ ennek ellenére a mai napig nem tudom. Csak érzem, hogy minden nehézség és fájdalom ellenére mégis valóban csodálatos. Soha nem éreztem az anyaságot mézes mázas állapotnak, hiszen mondanom sem kell, amit a közösségi médiában, reklámokban látunk az mind mind hazugság és az igazság elferdítése, hiszen rengeteg gond, probléma és fájdalom van a boldog pillanatok mellett. Azoktól az anyáktól pedig szívesen megkérdezném, hogy mit szednek, mert nekem is kell a cuccból, akik csak rózsaszín szemüvegen keresztül látják az anyaságot és csak azt tudják szajkózni, hogy: Bezzeg az én gyerekem már ül,áll,eszik,egyetemre jár pár hónapos korára..... Ti vagy nagyon más bolygón éltek vagy hazudtok.Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy a lányaimmal teljes az életem. Még akkor is ha, néha azt érzem, hogy szeretném magam fellövetni a Holdra egy kis csend és nyugalom érdekében és esküszöm, ebben a a helyzetben még a világűr hidege sem zavarna. Pedig a férjem szerint egy fagyosszent vagyok, hiszen az én tűrőképességem a 23-25 celzius fokra van bekalibrálva. 

Mosolyogva gondolok vissza azokra a pillanatokra, amikor először hasra fordultak, amikor először tették meg az első lépéseiket, vagy amikor kimondták az első szavukat. Ezt a momentumot a mai napig árulásnak érzem, hiszen egyik gyerekemnek sem az anya volt az első szava. Sorolhatnám még a sok boldog első pillanatokat, mint például az első rajzot rólam. Isten látja a lelkem én nagyon örültem azoknak a rajzoknak, de az első pillanatban, amikor a kezembe vettem azt, hát mondanom sem kell, hogy legszívesebben felnevettem volna. Akkor ott, azon a hófehér papírlapon mindenre hasonlított az a szerencsétlen figura, csak rám nem. Ennek ellenére a mai napig féltve őrzöm, ahogyan azt a befőttesüvegnyi kavicsot is, amit a sétálásaink során kaptam tőlük ajándékba.

Egyszer megkérdeztem anyukámat egy kiadós hiszti és veszekedés után,összetörten és tehetetlenül potyogtak a könnyeim, hogy vajon én is ilyen voltam gyerekként? A válasza a földbe döngölt. Még rosszabb...hangzott a válasz. Kis csend után csak annyit kérdeztem anyukámtól: akkor csak kettő dologra vagyok kíváncsi. Hogy nem tekerte ki a nyakam és ő még, hogy nem lőtte fejbe saját magát. Döbbent csend következett, majd csak annyit mondott, mert szeretlek. 

De ne csak a jó és boldog emlékeken nosztalgiázzunk, mert nem hiába mondtam azt a barátomnak, hogy az anyaság nehéz. Nehéz mind fizikailag és mind lelkileg, mert hát a fizikai fáradtság egy idő után, már amikor kissé önállóbbak lesznek, elmúlik és pihenhetsz, de a lelki....a lelki, az életed végéig veled marad, hiszen hiába nőnek fel, te akkor is az anyjuk maradsz és minduntalan aggódsz miattuk. Nehéz volt sokszor elviselni a hisztit, a dackorszakot, a miért korszakot, de tudod mi még a nehéz? Amikor ott ülsz az ágya mellett amikor beteg és tehetetlenűl figyeled őt. Na ez pokolian nehéz. 

Nehéz, mert tudod, hogy te vagy az anyja és neked kell rá vigyázni, óvni, félteni, de te tehetetlen vagy, pedig bármit megtennél érte. Szörnyű érzés. Ahogyan az is, ha a gyermeknek lelki fájdalmai vannak és te tudod, hogy hogyan kell ezt a problémát megoldani felnőtt módjára, de az isten szerelmére, ő még csak egy gyerek. Egy gyerek, akinek a te támogatásoddal, de tulajdonképpen mégis egyedül kell keresztül mennie, hogy a későbbiekben egy boldog, önálló, erős felnőtt lehessen. Embert próbáló feladat.

Milyen érzés anyának lenni? Csodálatos, de pokolian nehéz és egy életen át tart.

Ültem a padon a parkban és csak bamba tekintettel figyeltem az emberek forgatagát. Szomorú látvány volt. Sokan mint a programozott robotok, mentek és monoton módon csinálták a dolgaikat. Szó szerint rohangáltak, mint a mérgező egerek, unott, megkeseredett arccal néztek maguk elé, teljesen figyelmen kívűl hagyva a körülöttük lévő világot. Nem láttam tíz olyan embert, akinek, ha volt is mosoly az arcán, az őszinte lett volna. Életunt, megkeseredett személyeket láttam magam előtt.

De akkor megláttam őt. Őt, aki olyan könnyed mozdulatokkal, önfeledt mosollyal az arcán sétált végig a park keskeny sétáló ösvényén. Olyan volt ő, mint egy esős, ködös, őszi napon egy fénylő napsugár, ami átvilágít a szürke esőfelhők vastag tömegén. Leült a szemben lévő padra és táskáját hanyagul maga mellé tette. Egy kis ideig csak élvezte a lágy tavaszi szellőt, ami átsuhant a korai reggel forgatagán. A napsugarak, melyek óvatosan átszűrődtek a fák levelei között, alakját valami földön túli fénybe burkolva. Ahogy könnyedén hátradőlt szemeit lehunyva, olyan volt, mint egy földreszállt angyal, aki titokban alászállt, hogy csak egy kis ideig élvezhesse ezt a gyönyörű napot. Nem volt különösebben szép, sőt, inkább átlagosnak mondtam volna, de ott, akkor úgy láttam őt, mint a világ legszebb nőjét.

Miért?

Magam sem tudom megmagyarázni. Egyszerűen magával ragadó volt az a nyugalom, az az egyszerű, jó ertelemben vett közöny, amit a rohanó világgal szemben tanusított, hogy nekem abban a pillanatban ő volt a megtestesűlt nő.

A tekintetünk csupán egyetlen pillanatra találkozott csak, ahogy néztem őt, és magamba szívtam minden egyes mozdulatát. Ő csak egy apró mosolyt küldött felém, mielőtt elkezdett volna kotorászni a táskájában. Egyszerűen nem értettem miért, de ez az apró mosoly megmozgatott bennem valamit. Miért? Csak egyetlen magyarázatot találtam rá. Öszinte volt. Nagy meglepetésemre nem a telefonját kapta elő, hanem egy vaskos könyvet, majd átszellemülten olvasni kezdett.

Néztem őt, és azon kaptam magam, hogy a gondolataim szárnyalni kezdtek. Tényleg csak ennyi kell, hogy az ember azt érezze, hogy a világ még nem veszett el teljesen?

Csupán egyetlen önzetlen, őszinte mosoly?

Tényleg csak ennyi kell, hogy kicsit elszakadjunk a rohanó világ egyhangúságából?

Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hogyan csinálja. Miért nem zavarja őt ez a pezsgő, teljesítmény orientált, a gondolkodást teljesen elutasító, elvárásokkal teli világ?

Hogyan tud ilyen elbűvölő lenni ebben a szürke, egyhangú világban?

Irigylésre méltó volt, hogy mennyire ignorálta ezt a lassan elkorcsosuló világot, ahol ma már nem divat kedvesnek, önzetlennek, és ami a legfontosabb, őszintének lenni. Tehát embernek lenni. Nem divat okosnak, empatikusnak, és gondolkodónak lenni. A szürke hétköznapomban üde színfolt volt ez a nő. Hazafelé indulva, önkéntelenül is széles mosoly terült szét az arcomon, és éresztem, hogy egy kicsit megváltoztatta a gondolataimat. Miatta kicsit másképp láttam a világot. Azt vettem észre magamon, hogy ezen a napon sokkal kedvesebb és előzékenyebb voltam az emberekkel. Nagy meglepetésemre sokszor eszembe jut ez a reggel.

Tényleg csak ennyi kell hogy emberek legyünk?