Ültem a padon a parkban és csak bamba tekintettel figyeltem az emberek forgatagát. Szomorú látvány volt. Sokan mint a programozott robotok, mentek és monoton módon csinálták a dolgaikat. Szó szerint rohangáltak, mint a mérgező egerek, unott, megkeseredett arccal néztek maguk elé, teljesen figyelmen kívűl hagyva a körülöttük lévő világot. Nem láttam tíz olyan embert, akinek, ha volt is mosoly az arcán, az őszinte lett volna. Életunt, megkeseredett személyeket láttam magam előtt.

De akkor megláttam őt. Őt, aki olyan könnyed mozdulatokkal, önfeledt mosollyal az arcán sétált végig a park keskeny sétáló ösvényén. Olyan volt ő, mint egy esős, ködös, őszi napon egy fénylő napsugár, ami átvilágít a szürke esőfelhők vastag tömegén. Leült a szemben lévő padra és táskáját hanyagul maga mellé tette. Egy kis ideig csak élvezte a lágy tavaszi szellőt, ami átsuhant a korai reggel forgatagán. A napsugarak, melyek óvatosan átszűrődtek a fák levelei között, alakját valami földön túli fénybe burkolva. Ahogy könnyedén hátradőlt szemeit lehunyva, olyan volt, mint egy földreszállt angyal, aki titokban alászállt, hogy csak egy kis ideig élvezhesse ezt a gyönyörű napot. Nem volt különösebben szép, sőt, inkább átlagosnak mondtam volna, de ott, akkor úgy láttam őt, mint a világ legszebb nőjét.

Miért?

Magam sem tudom megmagyarázni. Egyszerűen magával ragadó volt az a nyugalom, az az egyszerű, jó ertelemben vett közöny, amit a rohanó világgal szemben tanusított, hogy nekem abban a pillanatban ő volt a megtestesűlt nő.

A tekintetünk csupán egyetlen pillanatra találkozott csak, ahogy néztem őt, és magamba szívtam minden egyes mozdulatát. Ő csak egy apró mosolyt küldött felém, mielőtt elkezdett volna kotorászni a táskájában. Egyszerűen nem értettem miért, de ez az apró mosoly megmozgatott bennem valamit. Miért? Csak egyetlen magyarázatot találtam rá. Öszinte volt. Nagy meglepetésemre nem a telefonját kapta elő, hanem egy vaskos könyvet, majd átszellemülten olvasni kezdett.

Néztem őt, és azon kaptam magam, hogy a gondolataim szárnyalni kezdtek. Tényleg csak ennyi kell, hogy az ember azt érezze, hogy a világ még nem veszett el teljesen?

Csupán egyetlen önzetlen, őszinte mosoly?

Tényleg csak ennyi kell, hogy kicsit elszakadjunk a rohanó világ egyhangúságából?

Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hogyan csinálja. Miért nem zavarja őt ez a pezsgő, teljesítmény orientált, a gondolkodást teljesen elutasító, elvárásokkal teli világ?

Hogyan tud ilyen elbűvölő lenni ebben a szürke, egyhangú világban?

Irigylésre méltó volt, hogy mennyire ignorálta ezt a lassan elkorcsosuló világot, ahol ma már nem divat kedvesnek, önzetlennek, és ami a legfontosabb, őszintének lenni. Tehát embernek lenni. Nem divat okosnak, empatikusnak, és gondolkodónak lenni. A szürke hétköznapomban üde színfolt volt ez a nő. Hazafelé indulva, önkéntelenül is széles mosoly terült szét az arcomon, és éresztem, hogy egy kicsit megváltoztatta a gondolataimat. Miatta kicsit másképp láttam a világot. Azt vettem észre magamon, hogy ezen a napon sokkal kedvesebb és előzékenyebb voltam az emberekkel. Nagy meglepetésemre sokszor eszembe jut ez a reggel.

Tényleg csak ennyi kell hogy emberek legyünk?